Ruszin Kulturális Egyesület

Egyesületünk 2003-ban jött létre azzal a céllal, hogy a Magyarországon és a határon túl élő ruszinok hagyományainak, kulturális örökségének megóvását és ápolását biztosítsa. Nagyon fontos a ruszin identitás megőrzése és erősítése. Ennek érdekében az egyesület kulturális és oktató tevékenységet folytat, elsősorban az ifjúság körében. 

Elnök: Szilcer- Likovics Olga

Fotógaléria

A Ruszinok története

Még több a ruszinokról...

A ruszinok ősei a Kárpátokon túl, a mai Nyugat-Ukrajna területén éltek és többféle elemekből alakultak ki a rusz-nak nevezett néppé, aminek a nevét máig is büszkén viselik. A 14. században megindult a ruszinok vándorlása Magyarország északkeleti vármegyéibe. A Cserehátra betelepült ruszinok építettek fatemplomokat, majd kőtemplomokat és létrehoztak számos görög katolikus egyházközséget. A csereháti ruszinok a 17-19. század folyamán sokszor keveredtek tótokkal, majd a 19. század második felétől többségük magyarokká vált.

A szerző az első fejezetben tényfeltáró dokumentumok, adatok vizsgálata alapján leírta, hogy kik a ruszinok. Alapos kutatásai során kifejtette véleményét és megbízható forrásokkal alátámasztotta, hogy a ruszinok ősei fehér horvátok voltak-e; az ungvári várban tartózkodó Laborc vezér fehér horvát volt-e; és a ruszinok ősei már a honfoglalás előtt is éltek-e a Kárpát-medencében. Számos fejezetben többféle forrásból összegyűjtve megalkotta saját térképét a szláv-, ruszin őshazáról, a ruszin nép kialakulásáról, bevándorlásáról és uradalmi lakóhelyéről. A két táblázathoz is statisztikai forrásokból gyűjtött össze az adatokat a csereháti ruszin települések lélekszámáról és nyelvváltozásáról. Néhány község családnevei, illetve templomok, ikonosztázok és tornácos házak fotói is találhatjuk benne.

E könyv célja a ruszinok és társadalmuk alapos megismerése és megismertetése, ezzel is emléket állítva a Csereháton élő nemzetiségnek.

További információk

Szerző:Kacsinkó Adrián Gábor

Kiadó:Underground Kiadó 

Sok értékes anyagot találunk a Facebook Transcarpathian Heritage oldalon...

NEVES RUSZINOK

Ki kicsoda?

Hodinka Antal történész, az MTA tagja

1864. január 12-én született görög katolikus papcsaládban. Az ungvári királyi katolikus gimnáziumban 1882-ben tett érettségi után Ungváron, majd Budapesten folytatott teológiai tanulmányokat.

1891-ben a Budapesti Tudományegyetem Bölcsészeti Karán doktorátust szerez szláv filológiából, magyar történetből és oklevéltanból. 1891-92 között Thallóczy Lajos történész beosztottjaként a bécsi közös, osztrák-magyar pénzügyminisztérium levéltárában dolgozik, majd 1892-1906 között Ferenc József császári és királyi hitbizományi magánkönyvtárának könyvtárosa. 1905-ben a Budapesti Bölcsészkaron magántanári képesítést nyert a magyar és szláv történeti érintkezések tárgyköréből. 1906-tól a Pozsonyi Jogakadémián, 1916-tól ugyanott az Erzsébet Tudományegyetemen professzor. 1920-ban egyetemével együtt elhagyja Pozsonyt, és, átmenetileg Budapesten, majd 1923-tól Pécsett működik, ahol az 1932-33-as tanévben az egyetem rektorává választották. 1934-ben Budapestre vonul vissza nyugdíjba, itt folytatja tudományos munkáját. 1941-43-ban a Kárpátaljai Tudományos Társaság első elnökévé választották, 1910 - ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1933-ban rendes tagja lett. 1946-ban Budapesten hunyt el.

Tudományos munkássága három nagyobb témakörre osztható:

1. Aszláv-magyar kapcsolatok története;

2. Pécs város története;

3. Akárpátaljai ruszinok egyházi és világi története.

Hodinka Antal életével és munkásságával utat mutatott a szülőföldről, az Erdős Kárpátokból elszármazott ruszinoknak, hogy mint kell szeretni a népet, amelyből származnak, és milyen hűségesen, odaadóan és önzetlenül szolgálni azt az országot, amely befogadta őket.

Hodinka Antal: Két égi levél

Még gyerekkoromban hallottam, hogy 600 évvel ezelőtt a Bereg vármegyei Huszli havasok sziklás csúcsánál Rosztiszláv csernigov-galiciai herceg, IV. Béla magyar király veje valamit belevésett egy kőtáblába. Mi volt az az írás - nem tudni, nyoma sem maradt. Azóta akaródzik nekem megnézni azt a táblát, megkeresni, van-e még, s ha tényleg, mi is az a felirat rajta. De mindmáig, már vagy 60 éve, sehogy sem sikerült. Mert keserű a ruszin sors. Mindig csak dolgozz meg dolgozz, fáradozz azért a mindennapi kenyérért. Mert hát az asszony és a gyerekek - állandóan csak enni meg enni akarnak, hiába van kevés. Mostanra már megöregedtem, megőszültem, ideje már megpihenni egy kicsit. Fiaim megházasodtak, lányaim férjhez mentek, az öregasszony meg - nyugodjék békében- egyedül hagyott. Olyan egyedül, mint a kalász a mezőn: várom a kaszát. Mert már a levegőt is nehezen veszem és a lábaim is gyengék, járni is alig tudok. De csak azt gondolom mindig: addig nem hagyom itt ezt a hollókkal csúfított édent, míg meg nem nézem azt a kőtáblát és nem látom, van-e rajta írás vagy sem. Egy nap aztán azt mondom magamnak: jaj, úgy érzem, mintha több erőm lenne, hát most kéne felmenni a Huszlira és megkeresni, s ha megvan, elolvasni azt az ősi írást azon a kőtáblán. Mert bizony, Istenem, kell hogy adj nekünk ilyet, amilyen se a lemki muszkáknak, sem az ukránoknak sincs, kikből annyi csúszott-mászott meg tódult be ide hozzánk, csakis hozzánk - nem tudni miért és minek - hogy nincs már elég ház. Hiába is törik fejüket a mieink, Isten se tudja, mi hozza ezeket ide. Mert azt még meg lehet érteni, ha egyszerű dolgos emberek tolakszanak. Dologra jöttek-mondanánk. De ezek városiak: se úr, se szolga, mit akarnak itt, miért jönnek - ez furdal mindenkit. Mert kenyérmagból nekünk is szűken van, kis karéjra ha jut, inkább csak málé meg zab van. Mondom magamnak utam közben, mit törődök velük, se károm, se hasznom abból. Bajlódjanak velük a fiatalok. Én még ezt az egyet megcsinálom, megkutatom a táblát, aztán betakarhat a fekete föld. - Nehéz volt a felmásznom a hegyre, de legalább tiszta levegőt !szívtam. Lent a völgyben most nagyon érződik meg bűzlik az idegen szag. Itt fent meg, ahová Isten segítségével felmásztam-kúsztam, olyan a levegő, olyan a tisztaság, drága Istenem, maga az érintetlen természet. És ami kitárult és megnyílt odafenn: a széles látóhatár. Csak nézzed, jóember, nézzed és csodáld!

Jobbra a Rúna havasok, tovább a Kraszin csúcs Ungánál, balról Sztuj, majd Kuk, Priszlup, Mencsul, Negrovec havasok és messze-messze kéklenek a hegyek: Iván Pap, Goverla és Pjetrosz, legvégén a Fekete-hegy. Istenem, mind a mi havasaink, a mi hegyeink. Messzire, talán a Szviducán, mintha embereket látnék. Nyújtózkodom és felismerem őket, azok a mieink. Annyian vannak, egész sereg, hogy nem is lehetnek mások, mint Suhaj a legényeivel. Aj, szép pénz van a fejére kitűzve, de mindhiába szép, drágább az annál. Ott látom őt a felhők alatt, meg biztosan vércséket is, mert a vércse az kérem vércse és nem sas, nem is tudja őt utolérni. Mert úgy hallottam, hogy ő mást nem iszik, csak friss vizet a hegyen az itatókból vagy a forrás vízéből; tiszta levegőt szív, ezért olyan a szeme, mint a sasé, keble mint a szarvasé, szíve mint a legényé - miértünk ver. És imádkoztam érte, hogy adjon Isten neki tiszta fejet és ép szívet.

Aztán láttam még két-három embert a csúcsokon. Maguk elé bámultak, ahogy én is, és magam előtt láttam elterülni, mint a sárga selymet, a magyar rónát... és könnyek csorogtak az arcomon. Talán azért, mert nagyon messzire meresztettem szemeimet. Aztán milyen furcsa dolog ez, ahogy arra a rónára néztem, nyomban megéheztem. Istenem, hányszor voltam odalent kenyérért... Emlékezem és ennék egy darabka rozskenyeret. De ahogy benyúlok a tarisznyámba, látom, hogy üres az. Hát nekilátok szedret meg áfonyát szedni. Mert a szegény ruszinnak már csak ez maradt, ha nem, hát az éhség ... És amint a bokrok közt forgolódom, az egyik sziklában egy rést látok, abban meg valamilyen papírosok. Kezembe veszem őket és olvasok, és ahogy olvasok, egyre jobban ver a szívem. A kőtáblát már nem is keresem tovább, csak ezeket a leveleket olvasom. Két levél volt, semmi több. Az egyikben a bánatunk beszél, a másikban Magyarország anyánk felel. Ki és mikor írta őket, Isten tudja. Sokáig gondolkodtam rajta, de nem tudtam kitalálni. Csak azt láttam, hogy a nyelve, az a mienk. Olyan szépen írva, ahogyan mi beszélünk. Mintha a beszédünket betűkkel írta le volna valaki. Nálunk csak a szokirnicai szegénylegény ír így a mi nyelvünkön, ahogy ezek a levelek íródtak, de őt még, hogy miféle, nem ismerem. Biztos olvastátok már a könyveit, most Fakobikán lakik. Onnan meg - meg ne haragudjanak - csak a kutya szőrén juthattak volna el ide a Huszlira, ebbe a kőrésbe, ha ő írta volna. Ez meg azért sem lehet, mert hiába ugyanaz a nyelv, a levelek ősi betűkkel vannak írva. Olyan régiekkel, hogy alig tudtam kiolvasni. Ezért nem is gondolkodtam tovább ezen, mert úgy gondoltam, meg úgy tűnt, ahogy ma is gondolom, hogy másként nem kerülhettek ide, csak az égből. Mert itt az ég közelebbinek látszik. És ahogy erre hirtelen rájöttem, azon nyomban megértettem, hogy valahol, valamikor, Isten tudja, hány száz évvel ezelőtt, a mi Ruszin Bánatunk és a mi Magyarország Anyánk előre tudta a mi mai nyomorúságunkat és pusztulásunkat, és hogy el ne keseredjünk, elküldte ezeket a levélkéket a magasságból : a kék, ragyogó csillagokkal veretett fényes égből, és ki más őrizte volna őket nekünk ebben a sziklában, mint a mi szent atyánk, Miklós. Mert hát írva van:

" Ó, aki Miklóst szereti,

Annak Szent Miklós,

Ó, aki Miklóst szolgálja,

Megsegíti Szent Miklós mindenkor."

És így az ő őrizete alatt feküdtek itt a nekünk írt levelek, Isten a tudója mióta, amíg észre nem vettem őket. Merthogy megjelennek, ahogy bajba jutunk. Ám olyan baj ért utol minket, amilyen még soha sem. Most már értem, mért akartam annyira a Huszlira menni a rosztiszlávi tábláért. És tábla nélkül, de a levelekkel jöttem le. És amit találtam, mindenkinek odaadom. Na, olvassuk...

Bonkáló Sándor, ruszin filológus

1880. január 22-én született tanító családban, Rahón. Ungvári gimnáziumi és teológiai tanulmányait követően 1902-től a Pázmány Péter Tudományegyetemen latin, német és szláv filológiát hallgat. Az egyetem elvégzését követően középiskolában tanít. 1917-ben orosz nyelvből és irodalomból habilitált doktori fokozatot szerez. 1919-ben kinevezik a Pázmány Péter Tudományegyetem újonnan alakult Rutén Nyelv és Irodalom Tanszékének vezetőjévé. 1923-ban politikai okok miatt B-listázták, és nyugdíjba küldték.

1945 után újra státuszba került a Pázmány Péter Tudományegyetemen, de a zsdánovi kultúrpolitika nyilvános bírálatért állásából felfüggesztették. Számos dolgozatot és több könyvet írt a magyarországi, majd később a csehszlovákiai ruszinok irodalmáról, történetéről.

1957-ben, Budapesten hunyt el.

Csopey László, ruszin szótáríró

1856-ban született Ramocsaházán. Apja néptanító volt. A szülőfalujában végzett elemi iskolai tanulmányok után Munkácson és Sárospatakon járt gimnáziumba. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen 1883-ban matematika-fizika szakos diplomát szerzett.

1879 és 1883 között a Magyar Miniszterelnöki Hivatal fordítói osztályán ruszin és orosz fordítóként dolgozott. 1883-tól, nyugdíjba vonulásáig, 1929-ig különböző budapesti gimnáziumokban dolgozott. 1934-ben, Budapesten hunyt el.

1883-ban jelent meg Rutén-magyar szótára. 1880 és 1885 között Csopey László több tankönyvet írt, szerkesztett ruszin nyelven, ill. fordított ruszin népnyelvre.

Szabó Oreszt, nemzetiségi politikus, néprajzos

A Máramaros vármegyei Kövesligeten született, 1867-ben. Tanulmányai befejeztével a közigazgatásban dolgozott. Az őszirózsás forradalom kitörése után a Károlyi-, majd a Berin-key-kormányban Ruszka Krajna első felelős minisztere lett, s előkészítette Ruszka Krajna autonómiáját.

A Nemzetiségi ismertető könyvtár sorozatban 1913-ban nagy összegző műve jelent meg a ruszinokról, a magyar-oroszokról - Ruthének címmel.

A 30-as években Budapesten hunyt el.

Hrabár Konstantin a Kárpátalja harmadik polgálmestere, aki ruszinság ügyét szolgálta.

Константин Леонтинович Грабар – третій і останній реально діючий губернатор Підкарпатської Русі

Обов'язки губернатора виконував із 20 травня 1935 року по 9 жовтня 1938 року.

Народився він 15 серпня 1877 року в місті Ужгороді в сім'ї священика. Батько Константина – Леонтин – був греко-католицьким священиком у селі Дубрівка, неподалік Ужгорода. Мати майбутнього губернатора – Гелена Мондок – дочка відомого ужгородського каноніка Івана Мондока. Освіту в початковій школі та гімназії здобув в Ужгороді.

Батьки Костянтина Грабара Леонтин та Гелена (Ілона)

Після закінчення гімназії, за направленням єпископа Юлія Фірцака, упродовж двох років навчався в духовній семінарії в Єстергомі. Богословське навчання завершив у місті Ужгороді. Після висвячення (1901 р.) працював помічником у церкві у свого тестя Михайла Бачинського у Великих Лучках. У 1908 році перейшов на службу до церкви в селі Дубрівка, де священиком був його батько. Згодом тут же став парохом. В лавах чехословацької армії не служив, так записано в його особовій справі, що зберігається у Державному архіві Закарпатської області.

Як дубрівського священика Константина призначили намісником Середнянського округу. У 1919 році, ще за угорського правління, його обрали до Сойму Руської Крайни в Мукачеві. На першому і єдиному засіданні зазначеного зібрання в березні 1919 року, після виступу міністра Руської Крайни Ореста Сабова, Константин Грабар вніс пропозицію, щоб Сойм висунув угорському уряду ультиматум щодо встановлення кордонів Руської Крайни упродовж 8 днів. Пропозицію було прийнято одноголосно. Це стало результатом попереднього узгодження пропозиції з відомими діячами того часу Августином Волошиним, Василем Такачем (майбутнім єпископом у США) та іншими. Зрозуміло, що угорський уряд ніякої відповіді з цього приводу не дав. А означений представницький форум більше не зібрався.

На основі рішень Центральної Русинської Народної Ради в Ужгороді від 8 травня 1919 року та Сен-Жерменського мирного договору від 10 вересня 1919 року (статті 10-13) Подкарпатська Русь увійшла до складу новоутвореної Чехословацької республіки.

Приблизно з березня 1919 року Константин Грабар переходить на прочехословацькі позиції. Його обирають до складу правління Центральної Русинської Народної Ради.

У 1921 році Константин Грабар переїхав до Ужгорода, де став директором Підкарпатського банку. Банк був солідною і впливовою установою, яка майже цілком контролювала промисловість міста. Він мав свої філії, як згодом зазначав майбутній дипломат Карпатської України Вікентій Шандор, в Мукачеві, Хусті, Рахові та Пряшеві. З цього часу регулярно брав активну участь у культурному, господарському і політичному житті міста і краю, як член державних та громадських організацій. Він був членом Кошицької торгівельної і промислової комори (палати), членом дирекції Товариства кооператорів і т.ін.

Константин Грабар, директор Підкарпатського банку

З 1925 року став членом аграрної партії – однієї з правлячих партій Чехословацької республіки. Дружина Грабаря була також добре відома серед ужгородців своєю доброчинною діяльністю, зокрема вона опікувалася їдальнею для бідних.

З 1 січня 1928 року Грабар працював старостою міста Ужгорода. За період його керування містом воно досить активно перетворювалося з провінційного в європейського зразка адміністративний центр. Надзвичайно швидкими для того часу темпами розбудовувався урядовий квартал на Галагові, розпочали свою роботу аеропорт, водогін та каналізація. Результати цієї роботи у певній мірі служать потребам ужгородців ще й нині.

У донесенні поліції 1925 року зазначалося, що Константин Грабар особа дуже приваблива, дуже приємна у спілкуванні і через це має на своє оточення значний вплив. Вмілий оратор.

Визнаючи заслуги та здібності Константина Грабаря, президент Чехословацької республіки призначив його з 15 лютого 1935 року губернатором Подкарпатської Русі. У цілому населення краю сприйняло зазначене призначення схвально. Після призначення на посаду губернатора і повернення з Праги, в Ужгороді його вітали десятки тисяч людей з цілої Підкарпатської Русі без огляду на політичні чи релігійні переконання.

Після складання присяги у Празі 1 березня 1935 року, Константин Грабар заявив: «Хочу, щоб Подкарпатська Русь була сильною, стійкою, згуртованою і щоб її життя базувалося на об'єднанні всіх національних сил. Прагну автономії своєї території, котра би благодатно послужила нашій маленькій домівці…». У своїй першій промові перед журналістами новопризначений губернатор зазначив: «…Я маю намір і надалі продовжувати працювати у дусі виховання національної свідомості карпаторуського населення Подкарпатської Русі в традиціях…, які стосуються передусім власне держави…».

Унікальний портрет губернатора, виконаний із зерен. Автор – невідоми

Діяльність губернатора Грабаря проходила в складних політичних умовах, але була досить активною. Вже у грудні 1935 року губернатор повідомив громадськість краю щодо намірів нового президента Чехословацької республіки Едуарда Бенеша здійснити перший етап автономії Підкарпатської Русі. 12 березня 1936 року на спільному засіданні української та русофільської Центральних Руських Народних Рад було схвалено меморандум про негайне надання автономії краю. Повноважні представники Подкарпатської Русі передали меморандум на розгляд Едуарду Бенешу. На зустрічі з президентом також порушувалося питання скликання у найкоротший термін крайового представницького органу – Сойму. На спільному засіданні обох Народних Рад у серпні 1936 року було прийнято рішення розробити законопроект про автономний статус Підкарпатської Русі.

У період губернаторства Константина Грабаря у краї розгорнулося велике будівництво: в Ужгороді завершили розбудову мікрорайону Галагов з модерними будинками для чеських службовців, направлених у значній кількості на роботу, насамперед до органів управління краю. Центральне місце тут посіла адміністративна споруда Крайового (Земського) уряду, зведена за проектом архітектора Франтішка Крупки. Масштабне будівництво здійснювалося в Ужгороді, Мукачеві, Хусті та інших населених пунктах Підкарпатської Русі. Зводилися житлові будинки, школи, лікарні, адміністративні об'єкти, поштові станції, професійні навчальні заклади і т. ін. А в 1937 році в Ужгороді був зведений транспортний міст.

Новий поштовх отримав розвиток сільського господарства, посилилася увага до розв'язання проблем злиденності населення гірських районів, набув певних позитивних рис кооперативний рух.

Задурманена і незбагненно пригнічена тисячолітнім нищівним всеохоплюючим пануванням Земля і Люди без імені почали просинатися в п'янких і дужих обіймах молодої чехословацької демократії, стрімко відновлюючи своє місце на європейському просторі.

В нових умовах значно активізувалося культурно-просвітницьке життя краю. У Празі було створено Народно-господарську спілку Подкарпатської Руси, Клуб приятелів Подкарпатської Руси (за роки незалежності України відновив свою діяльність) почав видавати журнал «Подкарпаторуське ревю», в Хусті почав виходити чеський тижневик «Міст між Сходом і Заходом». Набуло розвитку книговидавництво.

Всі позитивні явища відбувалися в умовах панування нових господарів – чехів, тому і виникла нова проблема – чехізація краю. Вона теж мала місце.

Відомо, що у кінці 1930-х років політичне протистояння на Подкарпатській Русі, складовій частині європейської політики, різко загострилося. В таких умовах Константину Грабарю не вдалося утриматися при владі. І, на підставі 60-ї статті Конституції Чехословацької республіки, 9 жовтня 1938 року його було відкликано з посади губернатора Підкарпатської Русі. А невдовзі, невдоволений невиконаними амбіційними планами, Константин Леонтинович Грабар, «губернатор Подкарпатской Руси, властитель «Великого креста» I ст. ордену «Румунской Короны» и пр. в 62 году своей жизни и в 38-ом году священничества и супружества утром в 7.15 часов 21 децембра 1938 по участии святых Таин больных, отдал свою безсмертную душу Створителю», повідомлялося у смертному листі, що зберігся у архіві області. Поховали К. Грабаря 23 грудня 1938 року в селі Чертіж, що неподалік від Ужгорода.

Маєток Грабарів в селі Чертіж біля Середнього, що на Ужгородщині. 30-ті роки минулого століття

Зроблене за життя в інтересах краян дає підстави не забувати усім нам про третього губернатора Подкарпатської Русі Константина Грабаря.

Михайло Делеган

Фото із джерела

https://www.facebook.com/ Karpatorusinska nacija

Születésének 120. évfordulóján

Fedinecz professzor sebészeti iskolája

Fedinecz Sándor professzor nagyszerű pedagógus, tehetséges vezető volt. Mert a tudós a tanítványai, a fiatal tudósnemzedék nélkül olyan, mint a termés nélküli fa - kiszárad és meghal. De nem lehet tanár bárkiből. Rendelkezni kell saját világos tudományos céllal, hogy hitelesen tudjon segíteni, megtalálni azt másoknak. Professzor úr a régi orvosok kifejezésével "largo manum" élve vagyis "széles kézzel", azaz bőkezűen és ügyesen adott át tanítványainak mindent, mit élete alatt elsajátított, amit titáni kutatói munkásságával elért.

Fedinecz professzor sebészeti iskolája szigorú iskola volt, ahol tökéletesítették a tudást és a sebészi kéz ügyességét. Itt az egyetemleges klinikai megközelítés és a mesteri kézügyesség kultusza uralkodott, itt minden "esetelemzés" mélyreható utazás volt a hasonló betegségek tünetei között, a jövő "sebészeti lehetőségeinek" anatómiájában. A professzor gyakran ismételte tanítványainak kedvenc hasonlatát: "a tudomány egy nagy szénakazal, ha kihúzol egy szalmaszálat - egy másik jön utána, ha megoldasz egy problémát - egy új keletkezik". És Fedinecz professzor céltudatosan keresett megoldásokat a mind újabb és újabb tudományos problémákra.

Fedinecz Sándor professzor iskoláját ezer és ezer orvos járta ki. Minden új ötletet, gondolatot, megfigyelést megbeszélt a munkatársaival. Erőt merített a kollegákkal, tanítványokkal, diákokkal való szoros munkakapcsolatból. A fiatalság pedig szerette fiatalos lelkesedéséért, közvetlenségéért, egyszerűségéért, nyíltságáért. Az egyik legfontosabb követelmény, amelyet tanítványaitól elvárt, rendkívül egyszerű volt: "Légy őszinte!"

"A fiatalokban - mondta a professzor - az őszinteséget becsülöm a legtöbbre, a szakma és a tudomány iránti elhivatottságot."

Ahogy annak idején Sztaniszláv Kosztlivij professzor szárnyai alá vette a fiatal Fedinecz doktort, úgy ő is állhatatosan és szeretettel támogatta a tehetségeket, büszke volt a legjobbakra, a legszorgalmasabbakra, a legjobban érdeklődőkre. Fedinecz professzor nagyra értékelte a sebészi tehetséget, mint a minőségi munka alapfeltételét, de nem tartotta kevésbe fontosnak a munkaszeretetet és a felelősségérzetet sem. Pontosan ilyen orvosokat nevelt a professzor: elhivatottakat, dolgosokat, szakmailag magasan képzetteket. Egyéni példája, élete tették hitelessé tanító szavait, melyek erőteljesen hatottak tanítványaira, fiatal kollégáira.

Olyan volt a klinikája, mint egy nagycsalád: az idősebbek segítették a fiatalokat, a fiatalok pedig tisztelettel hálálták meg azt. Együttműködés babusgatás helyett. Önzetlen segítség. Szigorúság és nem lélektelen adminisztráció. Így viszonyult Fedinecz professzor nemcsak a betegekhez, hanem a klinika minden dolgozójához, munkatársához is. Rendkívül szívélyes volt a nővérekkel és az ápolónőkkel. Hiszen ők gondozták a súlyos betegeket.

Tanszékvezetőként feladata volt a doktoranduszok irányítása is. Sokfélével találkozott: voltak köztük jók és kevésbé sikeresek, művészek és iparosok. Ezért a diplomamunkák is sokfélék voltak: az egyik - szinte lelki kiáltás, megosztani a felfedezést a többi orvossal, a másik - divatból, feljebb jutni a ranglétrán, megpróbálni kitűnni. "A tudománynak nem a tudományért, a diplomamunkának nem a diplomáért kell lennie" - vélekedett a professzor. "A tudomány és a szakdolgozat az emberért folytatott céltudatos munka eredménye, az a vágy, hogy megoszd a tudást és a felfedezést a kollégákkal. Csak a munka, csak a gondolat, csak az egyéni felfedezés számít! A szakdolgozatodnak csak akkor van értelme, ha az életet szolgálja, ha hozzájárul az emberi egészség javításához."

Amikor Fedinecz professzor doktoranduszára bízta a beteget, megbízta az adott betegséggel kapcsolatos információk kidolgozásával is. "Ha a tudománnyal akarsz foglalkozni - dolgozz, de gyógyítsd a beteget is. Ő a munkád mércéje. Rosszul van a beteg - rossz a munka. Gyógyul a beteg - sikeres vagy, nem fáradoztál hiába, van értelme a munkádnak". Fedinecz professzor nem látta értelmét az apró kisegítéseknek, de ha valaki fontos kérdésben megakadt, mindig szolgálatkészen sietett segíteni kollégáinak, segítőinek, diákjainak.

Fedinecz professzor egy orvosi dinasztiát alapított: fiait, Sándort és Atanázt, lányát Alexandrát, Tibor és Nikol unokáit már gyerekkorukban megismertette az orvoslással. Nagy öröm volt számára, hogy gyermekei és unokái megszerették szeretett hivatását, és az Ő útját járják. Ő sose tett különbséget a magánélete és a munkája között, nem hivatkozott túlterheltségre, elfoglaltságra. Esténként szakdolgozatokat olvasott és javított, válaszolt a sok beérkezett levélre.

Dr. Dobos Szergej így emlékezik tanárára és kollégájára: "Alig két hónap hiányzott a kilencvenedik születésnapjához. Még halálos ágyán is nyugodt, higgadt volt: egy igazi keresztény, egy igazi úriember. Tanárunk ragyogó jellemére emlékezve sok nagyszerű tulajdonsága közül szeretném kiemelni humorát és életbölcsességét, amelyek sokszor átsegítették élete meglehetősen nehéz helyzetein. Kívánom, hogy ezek a sorok az általunk oly nagyon tisztelt és szeretett ember emlékezetét szolgálják. "

Forrás: Ginzburg V. "Mint darvak az égen" és Dr. Dobos Szergej "Egy sebész emlékei" című könyv

Світлин початку ХХ століття на Закарпатті збереглося чимало, але відео з Підкарпатської Русі за 1924 рік - ункальне у своєму роді.

Відео опублікувала спільнота у Фейсбуці Transcarpathian Heritage. Зберіг стрічку NFA (Národní filmový archiv). 
Головні сюжети стрічки: долина Ужа, Невицьке, Дубриничі, Ужок, Волосянка, Малий Березний, кордон, типи хат на Підкарпатській Русі. Зняли фільм-хроніку чехи. У стрічці чимало пейзажів, знято й різні покоління закарпатців. Молодим у святковому одязі, яких знімають, звісно, незвично позувати перед камерою, і цей кадр є, певно, одним із найцікавіших, як і кадр із парою старших людей.Також чехи зафільмували церкву Святого Михаїла в селі Ужок, сільський цвинтар. Демонструють і повсякденне життя закарпатців, їхні хати, а наприкінці фільму у кадрі з'являєються різні типи жителів Підкарпатської Русі. 

Иван Петровцій.

• Горы злїва, горы справа,

  Меже нима – пішачок.

  Пішачком аттым звивавым

  В постолах йде дїтвачок.

  Дїтвачкови сонце світить,

  Лист на корчиках шуршить,

  Скомче вітриком го лїто,

  Потятко над ним летить.

  Дїтвачок збирав бы грибы,

  Та бойить ся йти в корча –

  Шилияка там галиба

  Щи напудить дїтвача.

  Ввüн из домü уйшов рано,

  И вже чує – зза дерев

  Кострубата босорканя

  У тайстря го забере.

  Сонце дюгнуло ся в горы,

  Загубив ся пішачок.

  Босорканя уйде скоро

  И подасть свüй голосок.

  Час бы йти домü, дїтваче,

  Най без грибüв, та – цїлый…

  Я, старый, за дньом тым плачу,

  Хоть ни плакав им малый.

Kárpátaljai festőművészet

Szomorú tény, hogy a magyar képzőművészeti alkotások jelentős része határon túli területeken található: templomok, kastélyok, paloták, szobrok, freskók, festmények, illetve magyar gyökerű festőiskolák, művésztelepek. Azonban amellett, hogy egy nép által évszázadok alatt létrehozott kincsek egy tragikus történelmi pillanatban idegen kézbe kerültek, az utódállamokban rekedt magyarok is új művésznemzedékeket neveltek fel, és tovább gyarapították, és gyarapítják ma is alkotásaikkal a művészet világát. Egyik ilyen, az erős magyar gyökerekkel rendelkező kárpátaljai festőiskola, kárpátaljai festőművészet, amelynek alapítói Boksay József és Erdélyi Béla 1927-ben, Ungváron alakította meg a kárpátaljai művészeti szabadiskolát, majd 1931-ben a Kárpátaljai Képzőművészek Szövetségét.

Az általuk (is) képviselt nemzedék tagjainak nevéhez fűződik az ún. "kárpátaljai festőiskola" létrehozása. Szellemi örökségüket a kárpátaljai ukrán/ruszin és helyi magyar közösség is büszkén magáénak vallja.A kárpátaljai festőművészek alkotásai a kárpátaljai hagyományokból építkeznek. A sokszínű és gazdag táj, az ott élő emberek kimeríthetetlen ihletforrást jelentenek számukra. A népviseletből, a természetből, a mindennapok egyszerűségéből vett pillanatok színes kompozíciókban tárulnak elénk. Portrék, csendéletek, tájrészletek, életképek elevenednek meg a vásznakon, melyekbe az alkotók belecsempészik saját érzéseiket, egyéniségüket is.Kárpátalja gazdag kultúrájának színpompás lenyomatát vélhetjük felfedezni az alkotásokon. Falvakat, utakat, folyókat, dombokat, erdőket, hegyeket és embereket látunk.A művészeti alkotások élethűen visszatükrözik azt a sokszínű és soknemzetiségű megyét, ahol a magyar lakosság mellett ukrán, ruszin és hucul nemzetiségű emberek élnek együtt, egymás között, békében." Napjainkban a Kárpátalján élő és alkotó képzőművészek elsősorban a Kárpátaljai Képző és Iparművészek Révész Imre Társaságában tömörülnek. Az alkotómunka télen-nyáron, hóban-esőben, és verőfényes napsütésben is folyik a "legendák földjén" - ahogyan ők találóan hívják Kárpátalját. Alkotnak hegyek között, tisztásokon, patakpartján, falvakban önállóan, illetve alkotótáborok formájában. Örvendetes, hogy folyamatos az utánpótlás, azaz számos tehetséges fiatal alkotóművész nevelődik ki akár a Kárpátaljai Képzőművészeti Főiskolán, akár a mesterek keze alatt a szabad ég alatt, vagy a műtermekben. Összeségében elmondható, hogy a kárpátaljai festőiskola a mély gyökerű magyar kultúrában egy fontos, önálló vonalat képvisel, amelyet kulturális örökségünk részeként kell értelmezni, és megismertetni minél szélesebb közönséggel, és megőrizni a jövő generációja számára is.

Закарпатська школа живопису: велике мистецтво з "маленького краю"

В Ужгороді зосереджені три унікальні художні музеї - ім. Йосипа Бокшая, Федора Манайла та Андрія Коцки. Bарто сюди приїхати за колоритними творами мистецької школи, яка увібрала краще з європейської та місцевої народної культури. На неї досі рівняються сучасні митці, її твори шукають колекціонери задля вигідного капіталовкладення, яке точно не знеціниться. Кажуть, вино оцінюється дорожче, якщо воно не "подорожувало" далі, ніж 50 кілометрів від місця походження. Це ж можна сказати про закарпатську школу - "споживаючи" її у місці створення, розумієш, звідки цей неперевершений колорит та технічна майстерність.

Національне відродження Закарпаття

На Закарпатті, яке входило 9 століть поспіль до Угорської держави, переважну частину населення складають українці. Після розпаду Австро-Угорщини, у 1919 році, чимало краян виступили за об'єднання з УНР, але через поразку Києва, край на правах автономії увійшов до складу Чехо-Словаччини. Попервах одиноким центром культурного відродження "Срібної землі" була греко-католицька церква, зокрема монастирі. Так, в Ужгородському монастирі відкрили друкарню, яка справила великий вплив на релігійно-культурний розвиток українців - тут видавали як "дешеву книгу для бідного русина", так і "Науковий збірник Товариства "Просвіта". Y 1939 році постала Карпатська Україна. У цей непростий період зароджується Закарпатська школа живопису. Її засновник, Йосип Бокшай отримував чимало замовлень від УГКЦ, був викладачем вчительської семінарії в Ужгороді і саме для учнів семінарії разом із Адальбертом Ерделі, відкрив Публічну школу малювання..

Emlékezzünk róluk!

Harapkó János kiváló kárpátaljai festőművész életének 70. évében elhunyt.

Ungváron 1953. július 4-én született művész családban. Ungvári 1.sz. iskolába járt, majd iparművészeti szakiskolát és tanulmányait a Lembergi Képzőművészeti Akadémián folytatta. 1978-ban diplomázott.

90-es évektől Magyarországon alkotott. Leginkább univerzumot ábrázolta a különleges képein.

A csodálatos alkotásai számos kiállításon kerültek bemutatásra.

Isten nyugosztalja!

HAGYOMÁNYAINK

Húsvét a ruszinoknál

Húsvét a ruszinok  legnagyobb ünnepe. Ahogyan a húsvét közeledtével a templomban szaporodnak a szertartások, úgy nő az otthoni teendők száma is. El kell készülni az ünnepre. Takarítjuk a házainkat, udvarunkat, előkészítjük az ünneplő ruhát, készítjük az ünnepi ételeket. Mintha gyorsulna az idő. Test és lélek figyelme egyetlen pontra irányul: húsvét hajnalának feltámadó fényére, ami beragyogja az üres sírt, és amelynek melege összegyűjti a családokat a húsvéti asztal köré.

A negyven napos szigorú böjt után a húsvét vasárnapi reggeli ezekből áll össze: pászka, sonka, kolbász, esetleg egyéb húsételek, tojás, sárgatúró, vaj, torma, illetve a vörösbor vár megszentelésre..

A pászka a Krisztus szimbóluma. A pászkakészítés kiformálása során minden egyes tésztadarabnak volt elnevezése. Az első darab, amit a formába tettek, a "test" vagy, alap, erre tették a "koszorút" rá a keresztet s ezt leszegték egy fonattal, aminek "korona" volt az elnevezése. Végül Krisztus sebeit jelképező öt "rózsát" formáztak a tésztából és tették a pászkára. A pászka a húsvét vasárnapi reggeli főszereplője.

Húsvétvasárnap reggel a miséről hazaérve a szentelt ételekből fogyaszt a család először. Ilyenkor népesebb a családi asztal, mert összegyűlnek azok is, akik a szülői háztól távol élnek, mindenki haza igyekszik a terített asztalhoz. Ezeken a napokon örül az egész világ. Jézus Krisztus miértünk, az emberekért kínhalált halt és halottaiból feltámadt. Ezen a napon a hívek így köszöntik egymást: Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt! Христос воскрес! Во истину воскрес!